Ez így eléggé titokzatos volt de nem szeretném előre lelőni a poént.
Hát akkor nem is húzom tovább a szót. Jó olvasást! :)
--------------------------------------------------------------------------------------
1. fejezet
valami megmozdult
Minden egyes nap, mint ha csak ismételné egymást. A nap ugyanúgy süt, a szél ugyanúgy fúj. Az diákok a szokásos csoportokban sétálnak be az iskolába. Ugyanazok az autók járnak és ugyanarra. Minden nap ugyanúgy telik el. Mint ha az idő megállt volna de a történet haladna tovább. A mindennapok csendesek és meglepően nyugodtak. Mintha valami lesből támadna. Ez a csend olyanra utal, ami később elhozza a legnagyobb zajt.
De ma valahogy még is kicsit minden más. A szél erősebben fúj, a nap néha eltűnik a felhők között. A diákok késve érnek ide, az iskolába és sokan nem is jönnek be. Az autók már nem igen járnak. Ma történt valami. Valami megmozdult és ez azt jelenti, hogy a vihar kitörni készül.
Éppen a folyosón sétáltam a szekrényem felé, mivel már nem volt több órám. Könyveimmel a kezemben lépkedtem, miközben a mai napon járt az eszem. Olyan kevés diák jött be ma a suliba. Az osztályomban volt hét hiányzó. Na meg ahogy hallottam máshol is sokan maradtak el. Furcsa, hogy hirtelen ennyien hiányoznak. Tegnap még a folyosón is alig tudtam végigmenni, annyian voltunk, most meg még széttárt karokkal is mehetnék, mert elférnék. Nem tudok arról, hogy bármilyen vírus is tombolna...viszont másról sem. Valahogy meg kéne tudni, hogy miért jöttek be ma ilyen kevesen. Megálltam a szekrényem előtt és miközben bepakoltam a cuccaimat, azon gondolkodtam, hogy talán Erik tud nekem segíteni. Erik egy nagyon kedves, segítőkész..végül is az egyetlen barátom. Régebben azért voltak haverjaim például Dani vagy Luca. Bár Dániel még egy éve eléggé elrontotta a kapcsolatunkat. Igazából az egész úgy kezdődött, hogy csak jóban voltunk és kezdtünk egyre inkább összebarátkozni. Minden egyes napunknak megvolt a pontos menete. Együtt mentünk iskolába és együtt mentünk haza, na meg pénteken mindig csináltunk valamit. Volt, hogy csak sétáltunk vagy éppen megnéztünk egy filmet, de mindig elütöttük valamivel az időt. De egy nap már nem foglalkozott velem annyira. Ez nekem elég rosszul esett, talán azért is, mert idő közben jobban megkedveltem őt, mint kellett volna. Bár azt hiszem ez érthető végül is a suliban ő volt az egyik legmenőbb fiú. Arról nem is beszélve, hogy a lányok mindig is a lábai előtt hevertek. Azt hiszem pont ez volt az, ami zavarta őt. Engem tulajdonképpen jó ideig nem is érdekeltek a fiúk, éppen ez a tulajdonságom tetszett meg Dánielnek. De valószínűleg azért hagytak hidegen mert nem is igazán barátkoztam velük. Vagyis inkább velem nem barátkoztak, még a lányok sem. Ezt nagy nehezen elfogadtam legalább is próbáltam elfogadni, ezért én sem nagyon nyitottam feléjük. Miután Dani pénteken nem jött hozzám filmezni rá kellett jönnöm, hogy valószínűleg valami jobb dolga volt, mint velem lenni. Hétvégén sem találkoztunk bár nem is terveztük csak ha elmarad a péntek akkor azt szombaton vagy vasárnap bepótoljuk. Hétfőn az iskolában nem adott magyarázatot, bár nem is kértem tőle. Úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna. Oké, talán én verem nagy dobra, hogy most az egyszer szó nélkül nem jött el...De akkor is legalább egy üzenetet hagyhatott volna, iskolában is szólhatott volna. Nem lett volna semmi baj, de most úgy érzem magam, mint akit átvertek. Végül úgy voltam vele, hogy minek kérdezzem meg, ha átvert úgyis van valami frappáns válasza, ha meg nem akkor csak szimplán elfelejtette. Mivel sem ő, sem én nem hoztuk fel a pénteki napot úgy gondoltam biztos valami lényegtelen dolog volt. Persze napokig azon kattogott az agyam, hogy mi történhetett pénteken..Nos a kérdésemre ismét csak pénteken tudtam meg a választ. Éppen az iskola kapuján léptem ki ahol megláttam egy lányt. Szép barna göndör haja volt, melyekhez nagy barna bociszemek társultak. Tavasz volt és éppen meleg is ezért egy körülbelül térdig érő fehér buggyos szoknya volt rajta, meg barna blúz. Ehhez még egy szintén barna harisnya és magassarkú társult. Így magasabb volt nálam legalább fél fejjel. Közelebb jött hozzám ezért már egyértelműen látszott, hogy körülbelül fél fejnyi magasság van köztünk.
- Szia! Bocsi, hogy csak így idejövök. De nem ismered véletlenül Kiss Dánielt? - mosolygott rám kedvesen. Az első gondolatom az volt, hogy ki ez a lány és mit akar Danitól. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg az unokatestvére, akiről annyit mesélt vagy talán egy barátja.
- Szia! De igen ismerem. Osztálytársak vagyunk. Miért keresed? - viszonoztam kedves mosolyát. Valószínűleg nem ártok ezzel semmit Daninak, hiszen a lány már így is tudja a nevét na meg azt is, hogy melyik iskolába jár.- Ó pont jó! Már elindult haza? Mert egy kicsit késtem - pirult el halványan. Késett? Szóval akkor megbeszélték: itt találkoznak.
- Nem még... - kezdtem bele, de a lány épphogy elnézett a vállam felett már bocsánatkérően rám is pillantott és engem kikerülve gyors léptekkel indult meg a kapu felé. Hátrafordultam. Láttam, hogy Dani nyakába ugrik nekem pedig összeszorult a szívem. Valamiért kínosan éreztem magam. Talán azért mert egy ideje már talán kicsit többet érzek Dániel iránt, mint kellene. Csak néztem őket, ahogyan boldog párként ölelkeznek. A fiú apró puszit ad a lány homlokára, aki még magassarkúban is 20-30 centivel kisebb nála. Úgy tűnt mindketten nagyon boldogok és nem most jöttek össze. Határozottan olyan volt, mintha már hónapok óta együtt lennének. Szemük csak úgy ragyogott a boldogságtól. Nem tudom meddig néztem őket de végül arra eszméltem fel, hogy Dániel engem néz és kicsit felhúzza a szemöldökét. Talán szomorú arcot vágtam vagy nem is tudom. De inkább gyorsan magamra erőltettem egy mosolyt és már el is fordultam. Úgy gondoltam jobb, hogyha akkor lelépek. Végül is már így is furcsa volt, legalább negyedórája csak álltam az iskola előtt. Gyors léptekkel indultam meg hazafelé és hátra sem néztem. Csak az járt az eszemben, hogy Dani emiatt a lány miatt nem jött pénteken. Annyit gondolkodtam ezen. Biztos voltam abban, hogy a csaj az oka mindennek. Kár, amiért így kellett megtudnom.
A gondolataimba mélyedve sétáltam a folyosón és észre sem vettem, hogy Erik ott áll a szekrényemnél, így neki mentem.
- Jaj bocsi - léptem hátrébb gyorsan, miközben felpillantottam rá.
- Semmi. Hol jártál? - mosolygott le rám. Már megszokhatta, hogy folyton máshol kalandoznak a gondolataim.
- Az Óperenciás tengeren túl. - vigyorogtam, miközben elpakoltam a könyveimet is bezártam a szekrényem. Erik csak nevetett a válaszomon. Lassan elindultunk ki az iskolából. Útközben nem beszéltünk de mikor megláttam az utca végén egy szerelmes párt ismét csak Dánielre terelődtek a gondolataim. Igazából miután megtudtam, hogy van barátnője még kevesebbet voltunk együtt. Nem tudom miért. Teljesen olyan érzésem volt, mint ha csak kihasznált volna. Talán csak azért kellettem neki, mert féltékennyé akarta tenni azt a lányt, akit Juhász Annának hívnak. Dani csütörtökön általában odajött hozzám és kijelentette, hogy pénteken megint nem tudunk találkozni, mert Annával randijuk lesz. Erre én általában azt mondtam, nem baj, nekem is programom lett volna. Valójában soha sem volt dolgom. Mindig csak ültem egyedül a szobámban és gondolkodtam. Néha még egy könnycsepp is legördült az arcomon, de igyekeztem erős maradni. Szerelmes voltam Dánielbe és neki mégis más tetszett. Valahogy nekem soha sem volt szerencsém a szerelemben. Pedig annyira szerettem volna érezni, hogy valaki tényleg szeret engem. Igazából már abban sem voltam biztos, hogy Dani valaha is szeretett engem ha nem is szerelemből, de legalább barátságból. Miután rájöttem, igazából egy ideje már csak lemondja a találkozóinkat nem is kértem újakat. Teljes erőbedobással azon voltam, hogy elfelejtsem Dánielt és az összes érzést, amit valaha is iránta tápláltam. Többet nem kerestem. Azt hiszem nem is lett volna értelme. Hiszen úgy is csak lemondta volna az összes találkát. Tudtam, hogy barátnője van és egy ideig még próbálkoztam, csak szerettem volna néha elmenni vele sétálni, vagy megnézni egy filmet. Elég lett volna csak a barátsága is. De végül sem a szerelmét, sem a barátságát nem kaptam meg. Egy ideig minden jól ment. Nem kerestem őt, és ha beszélni akart velem megmondtam neki, nem megy mert dolgom van. Hiszen ő is mindig ezzel jött. Soha sem ért rá arra, hogy velem legyen. Egy hosszú időre el tudtam felejteni. A szívem mélyén mindig is érdekelt és legszívesebben odafutottam volna hozzá és átöleltem volna amikor elküldtem mert "dolgom" volt. De tudtam, ha azt megteszem minden eddigi erőfeszítésemnek, hogy elfelejtsem semmi értelme nem lenne. Viszont egyszer már nem bírtam tovább. Átöleltem de ezután sem történt semmi, elfutottam és ugyanúgy nem beszéltem vele. De az, az egyetlen ölelés éppen elegendő volt ahhoz, hogy ismét beleszeressek. Az érzéseim egyre csak visszatértek és már azon kaptam magam: reménytelenül szerelmes vagyok. Teljesen depressziós lettem és volt, hogy még az iskolába sem mentem be. Szörnyű volt, hogy a fiú, aki eddig a legjobb barátom volt most a szerelmem, akiért bármit megtennék. De ő mindvégig semmibe vett. Fogalmam sincs, mit miért csinált. Azt mondta barátok vagyunk közben pedig csak addig kellettem neki míg felszedett egy csajt. Nem tettem magamban kárt, nem fogytam le miatta. Nem érte volna meg. Csak a szobámban kuporogtam és sírtam nap, mint nap. Egyszer csak a szüleim is rájöttek, hogy néha nem megyek be az iskolába és amikor a szobámban vagyok nem tanulok vagy pihenek. Elmondtam nekik, hogy ebben az iskolában szörnyen érzem magam és arra kértem őket, váltsunk iskolát. Legalább hetekig kérleltem őket mire végre belementek. Így kerültem a mostani iskolámba, ahol Erik a legjobb barátom meg azért Lillával is jóban vagyok valamennyire. Kicsit olyan, mintha az egész újra játszódna. Mint ha Erik Dániel lenne...Remélem, hogy nem történik meg újra, ami a másik iskolában. Végül is Erikbe nem vagyok szerelmes. Azt hiszem....
